Lekváros puliszka

Már megin' igazam volt, ismét bebizonyosodott ugyanis, hogy tök fölösleges a világ kajacsodáit a gyerekeim elé hordani, meg fél napokat a konyhában tölteni az ügy érdekében, mert pont olyan jól elvannak a legegyszerűbbekkel is, sőt, azokat még meg is eszik, magic.
Az történt, hogy végtelen lustaságomban elhavazottságomban lusta voltam krumplit pucolni a pörkölt alá, helyette inkább puliszkát főztem, amit sznobishék polentának mondanak, de attól még puliszka az, nekem elhihetitek.
Egy bögre kukoricadara, két bögre forró víz, némi só, habverővel csomómentesre egyengetni, főzni öt percig, és helló.
Amúgy tényleg nagyon finom volt a pöri alá, csak egy kicsit soknak bizonyult. Ma meg már ebéd után beígértem desszertnek a "valami csokit", lásd ugyanennek a bejegyzésnek az első mondata, csakhogy megláttam a kislábosba szorult tegnapi puliszkát, hopp, menümódosítás, lekváros puliszka lesz a desszert.
Kiborítottam egy tányérra a kislábosból, betoltam a mikróba egy percre, majd szépen felszeleteltem, amitől olyan lett, mint egy torta, de leginkább mint egy szép, sárga, kerek sajt. Lelki okok miatt szórtam rá vaníliás porcukrot (mindig, amikor vanília kell valamibe, a kikapart hüvelyt belehelyezem a porcukor tartóba, kiválóan elvégzi a feladatát), és kanalaztam rá a Nagymama szamócalekvárjából.
És további lelki okok miatt, mintegy meggyőzésül még szórtam rá porcukrot, mert magam sem gondoltam volna, hogy Ákos a rendes ebéd után hipp-hopp eltüntet egy szeletet. Aztán kér még egyet, meg még egyet, meg még egyet, végül összesen öt szelet puliszkát pakolt a szájába szépen, akkurátusan, szabályosan, villával. Mi meg csak néztünk elképedve.
Szóval a szamócalekváros puliszkát ezennel felvesszük a családi recepttárba.
Borcsi is evett egy szeletet.

Aszalt gyümölcsös-diós kalács

Úgy ébredtem ma, hogy kalács, kalács KALÁÁÁÁÁCS! Viszont annyira rondán fújt a szél, hogy elhatároztam, én ugyan ki nem teszem otthonról a lábamat, fájdalom, kénytelen voltam sütni egyet.

Kihez is fordulhatnék kalács ügyben? Muhaha, már a kérdés is vicces, még szép, hogy Terikéhez. Mondjuk az szintén nyilvánvaló, hogy én nem fogok se kutya, se hegedű alakú kalácsot sütni, béna is vagyok hozzá, és örülök, ha egy viszonylag szabályos buci összejön, na jóvan, ma úgysincs más dolgom (tekintve, hogy fúj a szél, én ugyan ki nem teszem otthonról a lábam) bevállaltam a tekertet, az nem lehet akkora ördöngösség, jól is nézett ki, leszámítva, hogy a sütőbe tolás előtt Ákos egy kobra gyorsaságával odahajolt, és beleharapott a tésztába, de az nem olyan nagy baj, mert sütés után rögtön levágtam, és megettem a hibás részt, a fél kaláccsal együtt.

Recept:
Hozzávalók (kicsit személyre szabva):
3 dl tej
50 dkg liszt
4 evőkanál méz
5 dkg vaj
1 tojás sárgája
1 cs instant élesztő
1 vaníliás cukor
1 kávés kanál só


Töltelék:
10 dkg vegyes aszalt gyümölcs (kicsit meg kell áztatni)
10 dkg darált dió (vagy ami van)

Az eljárást Terike nem írja, de lássatok csodát, magamtól is rájöttem.

Kimérem a tejet. Kb. fél decit kiöntök belőle egy tálba, ezt betolom a mikróba pár másodpercre, ebbe megy majd az élesztő egy csipet cukorral.
Kimérem a lisztet, amibe belekeverem a szárazanyagokat, mint vaníliás cukor és só.
Amíg az élesztő felfut (meleg tejben egy perc), addig a többi tejbe belemérem a mézet, és jól elkeverem.
Beleteszem a vajat egy tálba, azt is betolom a mikróba egy fél percre.
Szétválasztom a tojást.

Amikor felfutott az élesztő, lyukat ások a lisztbe, beleöntöm a kovászt, a tojássárgáját, az olvadt vajat, és elkezdem gyúrni, közben a tiszta kezemmel öntöm hozzá a tejet. Közepesen laza tésztát kell kapni, a liszt minőségétől függően lehet, hogy sok a három deci tej, de az is lehet, hogy kér még egy kicsit. Lehet azt érezni. Szépen simára kell dolgozni a tésztát, aztán mehet kelni egy órácskát, szépen letakarva.

Addig elkészítem a tölteléket, ami a kamra kisöprésével járt nálunk. Találok némi diót, meg egy kis darált mogyorót, huh, megvan a tíz deka. Megdarálom a diót. Feltúrom a polcokat, rálelek egy fél csomag aszalt szilvára, Ákos elkunyerálja a felét, sebaj, van még itthon sárgabarack, jaj, azt elcsomagoltam tegnap Borcsinak, nem baj, lesz mazsola, hupsz, csak volt, nyih, na mégiscsak itt lapul még egy bontott zacskó a bulgur mögött. Ebből is megvan a tíz deka, mehet a langyos vízbe állni.

Amikor megkelt a tészta, először is bekapcsolom a sütőt 185 fokra, majd ketté veszem a tésztát, és szépen kinyújtom, közben a bejglire gondolok, úgy kell csinálni. Terike nem ír cukrot a töltelékbe, én gyanút fogok, de úgy sejtem, hogy mégis ő tudja jobban, na de én meg csalok, úgyhogy egy laza mozdulattal a tésztára szórok egy marék cukrot, arra a diót, majd feltekerem. Aztán levesszűrőben kiteszem lecsöpögni az aszalt gyümölcsöt. A tészta másik felét is kinyújtom, rászórom a gyümölcsöt, ezt is feltekerem. Ákos csipkedi közben de sehogy se tudom őt kiküldeni, érdeklődik. Aztán kikenem vajjal a tepsit (Ákos a maradék vajdarabot elcseni, és egy falásra megeszi, annyi baj legyen), beleteszem a két rudat vigyázva, és összetekerem. Ákos ekkor odahajol, és beleharap egy nagyot. Röhögök. Felütök egy tojást, megkenem vele a tésztát, betolom a sütőbe. Amikor elkezd aranysárgából barnára válni, megijedek, és leborítom sütőpapírral, mert még nem telt le a 30-35 perc (légkeveréssel), de a légkeverés beszippantja a papírt, mire pánikszerűen kikapcsolom a sütőt. Jó lesz ez így is.

Mondjuk hiányzott az az öt perc, de a kalács csodálatos lett. Szép is, jó is, és külön tetszett a (majdnem) cukortalan töltelék íze, meg az, hogy az aszalt gyümölcs adja az édességét. Remek találmány.

Aranygaluska

Vannak bizonyos fontos állomások az életben, mint az első szex, a főnök első elismerő pillantása (nem a szexért), amikor megtaláljuk életünk párját, nameg az első aranygaluska, amit az ember a családjának süt. Hát az aztán igazán anyukás dolog. Mert megszülni azokat a kölköket, az nem kunszt*, de aranygaluskát sütni nekik, az nincsen hormonálisan megtámogatva, az bizony embert kíván, állhatatosat.

Az aranygaluska az a biztonság maga, amikor még fel se merül, hogy nekem kéne bármivel megküzdenem. A hideg téli napok és hosszú esték a meleg konyhában. Anyukám végeláthatatlanul, határtalan türelemmel pepecsel, szaggatja a kis gütymőket, vajazza, diózza, rendezi egyenként, én meg figyelem, mindig ott vagyok vele, ott rosszalkodok az asztal mellett a hokedlin, be nem áll a szám, csacsogok, időnként nagyot csattanok a konyhakövön, mert mozgáskultúrám is van, és a hokedli teteje nyitható, ezért felbillen, benne tartjuk a cipőboxot meg a kefét.

Ma meg már én sütöm a sütit a saját gyerekeimnek, és remélem, nagyon remélem, hogy őket is éppen az a megingathatatlan biztonságérzet tölti el közben, anya és apa itthon van, meleg van, készül az aranygaluska, mi bajunk lehetne, bár a cipőbox hollétéről engem hiába kérdeznének. Nem baj, lényeg, hogy a vaníliáét tudom.

Hozzávalók:
50 dkg liszt
3 dl tej
2 tojássárgája
1 cs instant élesztő ( nem veszek frisset, mert ötletszerűen szoktam sütni)
6 dkg cukor
6 dkg olvasztott vaj
csipet só

A szóráshoz
20 deka dió
15 deka cukor
8-10 deka vaj

1 deci meleg tejben, 2 kanál liszttel és fél deka cukorral felfuttatom az élesztőt. Közben kimérem a lisztet, szétválasztom a tojásokat, megolvasztom a vajat. A tojássárgákat kikeverem a cukorral, pici sóval, hozzáöntöm a tejet, és mondjuk egy csomag vaníliás cukrot, de nekem későn jutott eszembe, és a dióba kevertem, mindegy. Aztán a kovászt, a tojásos lét, meg az olvasztott vajat beleöntöm a lisztbe, és jól összedolgozom a kis kezemmel. Meleg helyen hagyom kelni egy órán át. Közben megdarálom a diót a cukorral, valamint ismét vajat olvasztok, amivel rögtön ki is kenem a tepsit. A megkelt tésztát sütőpapíron (nem mosunk deszkát) finoman átgyúrom, félujjnyi vastagra kinyújtom, majd apró pogácsaszaggató helyett egy szív alakú süteménykiszúró seggével kis galuskákat szaggatok. Ákos segít.

A galuskákat egyenként megforgatom elvileg olvasztott vajban, de mivel az elfogyott a tésztába, ezért aktuálisan olvasztott margarinban és cukros dióban, majd szépen egymáshoz tapasztva belehelyezem őket a tepsibe. Rétegenként szórok is, különben nem fogy el a cukros dió (okosok cutterrel őrlik a diót durvára, mert a nagyobb pirított diódarabok ízénél nincs jobb). Elvileg itt kéne még egyet keleszteni, de beszámítottam a galuskagyártással eltöltött időt, és máris úgy éreztem, hogy ezt a részt kipipálhatjuk.

180, később inkább 170 fokos sütőben, végül már sütőpapírral a tetején, hogy meg ne égjen, kb. 1 óra alatt sült meg légkeverés mellett, aztán mind megettük. Na jó, csak a felét, de még hátra van ma estére egy rész Gyűrűk ura, majd meglátjuk, mi marad.

* valószínűleg csak az idő szépítette meg ennyire.

Cantucci kávéhoz

Akkor láttam életemben először cantuccit, amikor a harmadik randinkon a Pé beállított egy szépen felszalagozott csomag valamivel, és hozzá olyan arcot vágott, mintha egyenesen a Costesből hozatta volna a vacsorát fehér kesztyűs pincérek által felszolgálva. Aham, finom, mondtam kissé bizonytalanul, miután beleharaptam, majd gondolatban felidéztem a fogorvosom telefonszámát, kemény volt mint az állat. Mert persze, mivel este volt az a randi, kávét már nem ittunk, így nem volt mibe mártogatni, magában meg  a cantuccival szöget lehet verni a falba. Aztán eltelt egy hétvége, a Pé nem jelentkezett, úgyhogy az egész csomag sütit betoltuk az anyuval, immár a helyes technikával, kávéba mártogatva, mert IQ-ból rájöttünk, hogy azt úgy kell. Aztán a Pé továbbra se jelentkezett, majd kirúgott, úgyhogy már nem is bántam annyira, hogy megettük a cantucciját, még röhögtem is egy kárörvendőt a markomba, amikor később, amikor már olyanná vált a nexus, hát végül is összeházasodtunk, mindegy, mondta, hogy ez a húszdekás csomag cantucci kétezerhétszázba került a nem tudom milyen puccos helyen. Megérdemelted baszki, minek rúgtál ki. Úgyhogy legközelebb már csak az előnászutunkon, Velencében ettünk cantuccit, kávéhoz, valami Szent Márk térhez közeli kiülősben, és azóta se. Ma viszont igen, mert sütött a Pé.

Először is be kell gyújtani a sütőt, és fel kell melegíteni 180 fokra. Majd

2 egész tojást és még 2 fehérjét (igen, rántotta lett a vacsora) ki kell keverni

2 dkg olvasztott vajjal, és

15 dkg cukorral, míg jó fehér nem lesz, és ilyenkor bele lehet reszelni

egy narancs héját is, de jól megmosni ám előtte! Közben a kukta kiméri és összekeveri a százazanyagokat, vagyis

25 dkg liszt

kevés só

némi fahéj

fél cs. sütőpor.

Aztán a szárazat meg a nedveset ügyesen elegyítjük, belekeverünk

20 deka egész mandulát, majd pedig két szép hurkát formázunk a masszából, és belehelyezzük a sütőpapírral kibélelt tepsinkbe, ami urbánus nevén sütőlap.

Harminc percig kell sütni, aztán fel kell szeletelni 45 fokban olyan 1-2 centi szélesre, és így vissza kell tenni még egy kicsit szikkasztani olyan 10 percre. Kihűt, dobozba tesz, alkalomadtán kávéba mártogatva megesz. Jó sokáig eláll állítólag, de ez nálunk nem szempont.

Üzenem a puccos helynek, amelyik 2700-ért adott húsz dekát, hogy ennek az árnak a harmadából kijön egy kiló. De ezt ők is tudják nyilván. A munkaigény olyan tíz perc, szóval nem egy aranygaluskáról beszélünk, ezt se lehet kiszámlázni 2700-ért. Csak arra tudok gondolni, hogy ez egy szerelemtől vak férfi gyönyörű és kápráztató ajándéka volt, bár ennek némileg ellentmond a két nappal későbbi kirúgatásom. Rejtély van, cantucci van, boldogság van. És még fotó is van. 

Mandulás-szilvás lepény

Na jól van, elmondom a tutit, a mandulás szilvás lepény receptjét, mert nem vagyok szűkkeblű, különben is olyan meghatóan gazdagon olvasott ez a blogom, mint mostanában minden gasztronómiai témájú cucc, hiába, konjunktúra van, mint még soha egyik sem, pedig volt már néhány. Szóval lehet férjet-gyerekeket, vendégsereget kényeztetni, sikerülni fog.

Kicsit ugyan anyagigényes, de semmi olyan hozzávaló nincs benne, amit ne lehetne megvásárolni akár egy Tesco Expresszben, vagy a sarki kisboltban.

A tészta:

50 dkg liszt (és nem ötszáz gramm, mert magyarul dekában számolunk, a macska rúgja meg a sok külföldicizmust már!)

15 dkg kristálycukor

1 cs. sütőpor

1 cs. vaníliás cukor

kevés só

A szárazanyagokat összekeverjük egy megfelelő méretű (nagy) tálban, majd kézzel belemorzsolunk

1 kocka Rama margarint. Nem teavajat, mert azzal nem lesz finom. Én is voltam gasztrosznob, próbáltam, nem működik. Aztán hozzáöntünk

2 tojás sárgáját és egy fehérjét, és gyorsan összegyúrjuk

annyi tejföllel, hogy összeálljon. Nem kell kidolgozni, csak egybe legyen, és ne morzsálódjon.

Aztán bedobjuk pihenni a hűtőbe, közben elkészítjük a tölteléket.

Jó sok, vagy másfél-két kg szilvát megmosunk, kimagozunk, négybe vágjuk, vagy nyolcba, vagy ahogy az időnk engedi. Ez idő alatt kipiheni magát a tészta. Elővesszük, félbe vágjuk, tepsi méretűre nyújtjuk az egyik felét, és ráhelyezzük a sütőlapra. Én sütőpapíron nyújtom, folpack alatt, így nem kell se deszkát-sodrófát mosogatni, se káromkodni nem kezdek, mert leragadt, vagy elszakadt a tészta, egyszerűen a karomra fektetem sütőpapírostól, és áthelyezem a sütőlapra, majd a papírt, mint egy matricát, lehúzom róla. Ezután meg kell szórni

5-8 dkg darált mandulával, lényeg, hogy mindenhová jusson belőle, mert ez lenne hivatott elvileg felszívni a szilvából kisülő nedvességet. Persze nem fog neki sikerülni, és lecsorog a sütő aljára, spaklival le kell kaparni a végén. Aztán egyenletesen el kell rajta teríteni a szilvát, és meg kell szórni

20 dkg kristálycukorral, majd

őrölt fahéjjal vékonyan. Ezután jól meg kell locsolni

kb. 1/2 dl keserű mandula likőrrel, vö Amaretto.

Most kell bekapcsolni a sütőt, és előmelegíteni 180 fokra. Aztán ki kell nyújtani, és rá kell teríteni szilvára a tészta másik felét, meg kell szurkálni, és a tetejét meg kell kenni a kimaradt tojásfehérjével. Ekkor betolom a sütőbe a sütit, rákapcsolom a légkeverést, és nem ijedek meg, amikor sűrű, torokkaparó füst kezd el szállni a konyhában, mert nem égett oda menthetetlenül a süti, ez csak a szilva odaégett cukros leve. De azért ne menjünk el közben gombát szedni, mert kb. 15-20 perc alatt készre sül.

Kicsit hagyni kell hűlni, hogy lehessen szeletelni, de sokáig úgyse lehet, senkinek sincs akkora önfegyelme. Isteni finom cucc!

(Egyébként nálunk verseny megy, hogy milyen lepény legyen, a Pé a szilvásat szereti jobban, a gyerekek meg az almást, mondjuk náluk én is, mert kevésbé kenik magukat össze vele, ezért mostanában kéttöltelékes lepényt készítek, az egyik fele ilyen, a másik olyan, és a két részt élére állított háztartási keksszel választom el.)

Régimódi csokitorta

Szülinapja volt a férjemnek, én meg remekelni akartam neki (most nem azért, de szerintem sikerült). Viszont tökre nem tudok egyetlen tortareceptet se, úgyhogy megsütöttem neki azt, amit utoljára láttam a Paprika tévében, hát ekkora fantáziám van nekem. Még szerencse, hogy amúgy szereti a csokitortát a Pé, valamint hogy nem rebarbara tortát, vagy valami hasonlót csinált a Nigella Lawson. Mondjuk ez se egy laza verzió, kell bele fél kiló porcukor, meg vagy húsz deka szupercsoki, és huszonöt deka vaj, nem kamuzok, úgyhogy aki nem tud megbirkózni ezzel a tudattal, az ne is olvasson tovább.

Borcsika hathatós segítségével, amitől kb. kétszer annyi ideig tartott a dolog, előállítottam a fél kiló porcukrot, mert van már kávédarálóm, bizony. Aztán összeállítottuk a sütimasszát (és most átmegyek Nemisbékához, mert sütéskor is tőle puskáztam).

20 dkg lisztet
20 dkg porcukrot
bő fél csomag sütőport
4 dkg keserű kakaóport (jóféle)
összekevertem, majd összemorzsoltam
17,5 dkg vajjal (szobahőmérsékletű) és belekevertem fakanállal
1 rúd vanília belét
2 tojást
1,5 dl tejfölt.
Amikor szép, homogén lett a massza, akkor kivajazott-lisztezett tortaformában kisütöttem előbb az egyik, majd a másik felét, vagyis két fordulóban, 180 fokos sütőben. Légkeveréssel jó gyorsan megsültek, nyitva kellett tartani az orromat, nehogy odakapjanak. Csokis sütinél ugyanis a szemre, barnulásra nem nagyon lehet hagyatkozni.

Aztán letettem a gyerekeket aludni, és szép nyugiban összeállítottam a krémet.

7,5 deka vajat (én egy 25 dekás vajat vettem, az mind belement a tortába, így nem kell majd hetekig kerülgetnem a hűtőben egy fél csomag avas vajat)
18 deka étcsokival (egy 65 és egy 75 százalékos kakaótartalmút, és nem csalódtam) gőz fölött összeolvasztottam. Aztán ebbe is beledolgoztam
1 rúd vanília belét és

1,3 dl tejfölt, közben habverővel egyengettem, biztos, ami biztos.

Az eredeti recept ír egy evőkanál cukornád szirupot, de én ezt simán kihagyom a Mojitóból is, illetve helyettesítem sima kristálycukorból lényegített sziruppal, tekintve, hogy tudtán kívül valószínűleg már mindenki nádcukrot tesz a kávéjába. Az ugyanis brazil, így jóval olcsóbb, mint az itt termesztett cukorrépa. Ennek ellenére én egy evőkanál birsalmabefőtt levet csorgattam a krémbe, de méz is mehetett volna, vagy tyúkhúsleves, végül is mindegy, ennyi feketecsokinál kb. semennyire sem érződik az íze. Aztán beleszitáltam a maradék,

30 dkg porcukrot, amit érdemes még a meleg masszába tenni, hogy jól feloldódjon.

A kihűlt tortalapok egyikének négy oldalról négy sütőpapír csíkkal ágyaztam meg, hogy össze ne kenjem a tálalásra szolgáló a tányért. A krém harmadával megkentem, aztán rátettem a másik tortalapot, és a többi krémmel jól befedtem minden oldalról. Direkt rücskösre csináltam, mert az jól néz ki, és különben se akarok úgy tenni, mintha cukrász lennék, mert az tuti pancserségbe fulladna. Aztán a kihűlt tortára Borcsival zöld marcipánból mindenféle díszeket formáztunk, az egyik főalak egy békafej lett, ami leginkább Yoda mesterre hasonlít, szóval díszítettük, és boldog születésnapot kívántunk vele a Pének.

Egyébként nagyon húzós ízű torta, de valahogy a három és féléves Borcsi, sőt még az egyéves Ákos olyan lelkesedéssel ette, mintha sose kaptak volna még édességet. Pedig de.

Creme caramel

Tej, cukor, tojás, más se kell hozzá. A megfelelő eljárással igazi könnyű, kifinomult, nagyszerű édesség válik belőle. Bármennyit meg tudnék enni. A kép lopott, valahonnan a netről, kedvcsinálónak. Alul lesz a saját.

Hát erről beszélünk. Serpenyőben egy teáskanál vízen karamellizálni kell két  evőkanál kristálycukrot. Sokat segít, ha a serpenyő vékony talpú, hogy amikor úgy találjuk, kész a karamell, és levesszük a tűzről, már ne nagyon sötétedjen tovább, mert megkeseredik. A karamellt beleöntjük a kicsi süthető formáinkba, elég, ha arra törekszünk, hogy az edénykék alját bevonja.

Aztán felforralunk két és fél deci tejet, közben egy tálban felhabosítunk két tojást hat deka cukorral. Elegyítjük a kettőt, közben folyamatosan kevergetjük, nehogy kicsapódjon a tojás, és rántotta legyen belőle. Ha ezt sikerült elkerülni, a krémet szépen ráöntjük a karamellre, elosztjuk a tálkáinkba, majd belehelyezzük őket egy tepsibe, vagy valamibe, amit félig felöntünk vízzel. Így toljuk be a 150 fokos sütőbe, és addig sütjük, amíg barnás nem lesz a szélük. A vízben hagyjuk kihűlni, majd egyenként lefedjük a tálkákat, és betesszük a hűtőszekrénybe. Tálaláskor tányérra cuppantjuk, így a karamell a krém tetejére kerül. Nekem az volt a nagy kérdés, hogy hogy fogjuk kiimádkozni a tálkákból a cuccot, se semmi hókuszpókusz, körbe kell vágni, és kiborítani, a karamell pedig akkor már folyik a tetején, szépen rásimul, mintegy bevonja a krémet.

Ez a recept négy lapos adagra elég, legközelebb rögtön duplát (triplát) kell csinálni, tutira el fog fogyni.

Püspökkenyér-féleség sok tojásfehérje elsütésére

Van mostanában ez a vonal, hogy vegyészek találják ki a kajákat, mert van rá idejük ők tudják a legjobban, hogy bizonyos eljárások hatására hogy viselkedik az alapanyag. Én pedig most javasolnám a Káli intézet munkatársainak, hogy szabadidejükben dolgozzanak a plazmátlan petesejten, kezdjék rögtön a házityúkéval, ingyen adtam az ötletet. A web ugyanis tele van a "tojásfehérje felhasználása" tippekkel, amiből én két következtetést tudok levonni: 1. állati sok olyan tojásfehérje keletkezik, amit nem kísér sárgája, illetve 2. másnak is probléma, hogy mit csináljon vele. Szerény javaslatom: nem kell, hogy legyen a tojásnak fehérje, a sárgájafűzér sűrített levegőben (vagy pufifóliában) sokkal praktikusabb lenne, csak szakajtanék belőle, és sütnék, ihaj. Viszont nem készítenék csak azért valamilyen sütit, amit nem is kívánok amúgy, csak hogy ne kelljen kidobni kaját.

Randa süti:

Ám de addig mégis csak sütök valamit, amit nem is kívánok, albínó, tetovált püspökkenyér félét. Kihalászom créme brûlée-ből hátramaradt nyolc tojásfehérjéből a benne úszó sárgáját (egy szétpukkadt), a héjat, meg az embriókat (csak vicceltem), és felverem 15 deka porcukorral jó kemény habbá. Aztán beleforgatok némi csokidarabkát, olyan öt dekát, ét- és tej Cadbury-t vegyesen, meg aszalt gyümölcsöt, itt kandírozott ananász játszott, a Pének hozta még a Mikulás, de einstandoltam. Mehet bele mazsola, birsalmasajt darabok, dió, meg ami van otthon, én még némi pirított mandulát kevertem bele. Meg öt deka olvasztott vajat, és 15 deka lisztet. Kivajazott-lisztezett formába öntöttem, és beküldtem a 170 fokos sütőbe, olyan 40 percre. Ha kiállja a tűpróbát, akkor jó. A légkeverés külön jót tesz neki, attól lesz szép magas a süti megfigyelésem szerint. Amúgy finom, de kit érdekel, ha van creme caramel is. (Egyébként a Pének ízlett, másnap délig el is fogyott az egész.) Jóhogy, csokis.

Crème brûlée

Szóval a Pé kapott karácsonyra apparátot, úgyis, mint karamellizáló pisztoly, valamint megfelelő tálkák, ezért készült szilveszterre krémbrulé. Én konkrétan nem nagyon tudtam, hogy milyen az, úgyhogy én voltam a kibic, ő meg sütött. Blogolni viszont továbbra is én fogok, mert az ő ujja mostanában hozzánőtt a facebook-hoz.

Először is feltekerjük a sütőt 150 fokra, előkészítjük a megfelelő edényeket, és az aljára helyezünk valami befőttszeletet. Utóbbi opcionális, el is hagyható. Nekünk birsalma akadt a polcon, úgyhogy az lett, és a végeredmény (előre bocsátom annak, aki nem szeret lutrit olvasni) harmonikus, finom íz lett. Aztán föl kell tenni főni fél liter tejszínt, vagyis forráspontig kell hevíteni, benne egy vaníliarúd belsejével. Fotó.

Amíg a tejszín melegszik, házi cukrászunk szétválaszt nyolc tojást, a sárgáját fogja felhasználni, kikeveri alaposan hat deka kristálycukorral. Következő bejegyzésünk így a tojásfehérje felhasználásáról fog szólni.

Ehhez a tojásos cucchoz kell lassan, állandó kevergetés mellett hozzáönteni a forró, vaníliás tejszínt, majd az egészet átszűrni, és a formákba önteni, rá egyenest a birsalmabefőtt tetejére. Aztán fogni kell egy tepsit, vagy a formák saját kis összefogó tálját, mint nálunk, mert nem szeretjük a buher megoldásokat, belehelyezni a tálkákat, majd fel kell önteni félig vízzel, így betolni a sütőbe 40-50 percre, míg a szélük barnulni nem kezd, íme:

Ezután hagyni kell a vízben kihűlni, majd lefedve a hűtőbe lehet helyezni. Felhasználáskor pedig az ember veszi a kis karamellizáló pisztolyát, megszórja a krémet egy teáskanál kristálycukorral, és gyermeke ámuló pillantásától kísérve csodát tesz:

Fogyasztáskor kiskanállal áttörjük a krémen keménykedő karamell réteget, és örülünk nagyon, hogy micsoda nagyszerű édességek vannak a földön.

Egyébként én kötöm az ebet a karóhoz, hogy lassan, fokozatosan, hogy szokja a helyzetet, csökkenteni kell benne a tojást, mondjuk hétre, bátrak hatra. Annyi elég is lesz bele szerintem, majd kipróbáljuk, de ma crème caramell-t kaptam helyette, széles mosoly. Holnap azt is leblogolom a Pé helyett.

Moszkauer

Avagy narancsgrillázs lepény. Azért akartam ilyet csinálni, mert a minap elkezdtem sütirecepteket keresni dióra (csak az volt itthon az alapdolgokon kívül), és feldobta a google a moszkauert, amit én emlékeim szerint szeretek. Tíz évvel ezelőtt, amikor frissen a fővárosba érkezett lány voltam, és Óbuda kellemesben laktunk a pasimmal, nem messze a Népszabitól, bár a város másik végében lévő másik országos napilapnál dolgoztam, ami viszont a mostani lakásunkhoz van nagyon közel, de a fáziskésés nekem végigkíséri az életemet, szóval akkor vettem mindig ilyet a közeli cukrászdában. Tisztára falusi hagulatú hely volt, hengerelt falak, fröccsöntött csipketerítők, porcelán csészealjas üveg kávéscsészék, bámulatos dizájn. A moszkauerjük viszont isteni volt. Ez meg itt az enyém:

Úgyhogy megkértem a Pét, miután az anyósom kiokosított, hogy a nagycsarnokban lehet hozzájutni, vegyen nekem kandírozott narancshéjat. Két éve még a Tescóban is volt, de már jó régóta nincs. A receptet a jó öreg Szamos Miklós bácsitól vettem, de én csak a kétharmadát csináltam meg kb, ez is elég nagy mennyiség, négy tepsi.

20 dkg durvára őrölt diót, ugyanannyi kristálycukrot, 6 dkg vajat, 10 dkg kandírozott narancshéjat, meg két deci tejszín kétharmadát (én csak úgy sutty, belelötyögtettem valamennyit) egy teflonos gyorsforralóban (mélyserpenyőben) fel kell forralni, de éppen csak hogy, különben állítólag elromlik. Ebből a masszából kis diónyi darabokat kell helyezni egy sütőlapra, nekem kilenc fért rá, különben összefolyt, igen, van egy elrontott eresztés is, egy nagy tepsi összefüggő moszkauer is készült. Kb. 180 fokon kell sütni 5-10 percig, amíg barnulni nem kezd a szélük. Megvan még az a kép a Matrix-ból, amikor Neo először jár az Orákulumnál, aki éppen sütit készít? Na, úgy kell állni mellette, nézni befelé az üvegajtón, és a kellő pillanatban kirántani a sütőből a tepsit. Aztán várni kell egy kicsit, míg kihűl és megköt a cucc, akkor le lehet szedni a sütőpapírról (ja, ezt elfelejtettem mondani, hogy praktikus arra helyezni a halmocskákat, sőt, némileg bevajazni is előtte, ha nem szilikonos.)

A végén elvileg be kell kenni a korongok egyik felét csokival, de ez opcionális, anélkül is megvagyunk.

Amúgy ezt is betenném a nagyon egyszerű és gyors sütik közé, ha nem kellene négy tepsin keresztül halmokat rakni és üvegajtón befelé bámulni. Bár biztos van, aki bírja az ilyesmit.

Francia almatorta

Száz évvel ezelőtt, amikor még fiatal voltam, és bohó, de tényleg, mert még csak húsz, sütöttem már francia almatortát. Most is olyat akartam, mint akkor, és mivel itt punnyadozott az alma már vagy egy hete, elkezdtem lélekben felkészülni, ti. megfelelő receptet böngészni a neten. Hamar kiderült, hogy amit én francia almatortának hittem, az nem az, vagy nem is létezik, hanem helyette egyöntetűen egy másik receptet adtak meg a források, úgyhogy vállrángatva, nagy duzzogva azt csináltam meg.

A tésztához nagyon rafináltam meg kell csinálni az anyukám almás, nekem meg amarettós szilvás pitémnek a sütijét, csak fele annyit: 25 deka liszt, 1 cs. vaníliás cukor, na jó, csak fél, de elbírja az egészet is, fél cs. sütőpor, némi só, és 10 deka cukor (recept szerint 12,5 deka, de a patikamérleget ma otthon felejtettem). A szárazakat elegyíteni, majd össze kell morzsolni fél kocka Rama margarinnal. Aztán ha szerencsénk van, akkor egy tojástól összeáll a tészta, ha nem, akkor tejföllel lehet pótolni a hiányzó nedvességet. Hűtő (terasz), pihentet. 

Közben meg lehet csinálni a tölteléket, az otthon szottyadó, rossz arcú almákat, olyan ötöt-hatot megmostam-pucoltam, szeletekre vágtam. Aztán vajat kell olvasztani egy serpenyőben, én olyan öt dekát saccoltam, és rá kell dobni vagy tíz deka cukrot karamellizálni. Ha ezt abszolváltuk, mehet rá az alma, amit punnyadásig kell főzni, de legalább is addig, amíg elpárolog alatta a lé. Aki szereti, tehet rá fahéjat, én imádom, de nem tudtam nem észre venni anyósom kompótján, hogy a citromhéj is milyen jól áll az almának, úgyhogy reszeltem bele azt is bőven. Vagy harminc percig tart ez a művelet, csak arra vigyázzunk, hogy olyan serpenyőben kezdjük el, aminek jóféle fém nyele van, mert ezt a tölteléket fogjuk majd leborítani a megfelelő alakúra és méretűre nyújtott tésztával, amit oldalt jól alátűrünk, végül az egészet betoljuk a sütőbe, és 200 fokon olyan fél órán át sütjük. Vagy amíg ki nem állja a tűpróbát. Szóval ha nincs fém nyelű serpenyőnk, hozzá se kezdjünk, hacsak nem hiszünk a több réteg alufóliába tekert bakelit nyélben. Én nem hiszek.

Amikor kisült, jól ki kell hűteni, majd ki kell borítani egy tányérra, így süti alulra, alma fölülre kerül.

Az uramnak nagyon ízlett, és berendelte a következő adagot, amit magamtól biztos nem csinálnék meg, mert szerintem nincs akkora különbség ennek, meg a sima almás pitének az íze közt (kb. semmi, pont azok a cuccok vannak benne, ugyanolyan arányban, leszámítva öt deka extra vajat). Szóval szerintem nem éri meg az időt, amit a karamellizálással-almapunnyasztással tölt az ember, de a Pé szerint igen, én meg szeretem őt, és különben is jó férjem, úgyhogy kap majd ilyet máskor is. Az ő kedvéért bármit.

Almás-diós palacsinta

Borcsi mostanában állandóan almakompótért és almaszószért könyörög, de az nem jó neki, amit én csinálnék, csak amit a Nagymama meg a Nagyanyó. Úgyhogy új almás kaját kellett kiötlenem, és mivel ma délutánra palacsintasütés programot talált ki (magasra toltuk az ingerküszöbét az utóbbi időben), összekapcsoltam a kettőt, mármint az almás kaját, meg a palacsintát.

A palacsintát nem részletezem, megsütjük a szokásos módon, illetve az volt a csavar, hogy Borcsi keverte a tésztát:

A töltelékhez lereszeltem nagy lyukú reszelőn két meghámozott almát, bele egyenesen a palacsintasütéstől még forró serpenyőbe. Almánként négy zúdítás cukrot tettem rá a cukoradagolóból (egyszerűbb volt elővenni, mint a nagy cukortartót), majd az egészbe facsartam némi citromlét, olyan 1-2 teáskanálnyit, dobtam három darab egész fahéjat, meg engedtem alá némi vizet, és zsírjára sütöttem, hupsz, gyakran kevergetve addig  forraltam, amíg nem maradt leve. Addigra szépen kioldódott a fahéj íze, karamellizálódott a cukor, kész az alma. Ezt kell a palacsintára kenni, megszórni darált dióval és jól megenni, mert nagyon finom, még Borcsi is valami őrült mennyiséget evett meg belőle, ami kivételes ritkaságnak számít.

Azért ezt az őrült mennyiséget egy két és féléves mércéjével kell mérni, mert a két almából egy nagyon kicsi adag jön ki, úgy három-négy palacsintára való. Legközelebb öt-hat alma alatt bele se kezdek, mert így túl gyorsan elfogy.

Megjegyzés: a Pének nem jött be, de hát ő a túrós palacsintát se szereti, ami azért fontos információ ebben a kontextusban. Piha.

Berry simple cake, avagy crumble

Bocs a címért, gondolom, ezt csak az Eperke rajongó gyerekek szülei értik, nekem személyesen nem ilyen a humorom.

Líviánál ettünk ilyen sütit tavaly karácsonykor, vagy valami hasonlót, állati finom volt, ma pedig megérett a helyzet, hogy én is megcsináljam. Jól van na, idáig töprengtem, hogy hogy is kell, kissé lelassulhattam az utóbbi időben. Jó hír viszont, hogy felvesszük az öt perc munkával elkészíthető, tuti finom sütik közé, egyenesen a hideg sajttorta mellé. Kár, hogy még csak ezek ketten vannak a listán.

Egy tűzálló tál aljára bezúdítottam egy zacskó (40 dkg) tescós fagyasztott vegyes bogyót. Szórtam rá 5 evőkanál (10 dkg) kristálycukrot. Aztán egy másik tálba kimértem 10 dkg lisztet, 15 deka zabpelyhet, 3 evőkanál (6 dkg) kristálycukrot, beleszórtam kb. egy fél zacskó sütőport és némi gondolkodás után egy egész vaníliás cukrot, attól baja biztos nem lesz, és persze egy csipet sót. Elegyítettem, majd összemorzsoltam úgy 8-10 dkg Rama margarinnal. A morzsát rászórtam a fagyott bogyóra, aztán betoltam a sütőbe. 200 fokon kevés ideig sütöttem, addig, míg a bogyók leve itt-ott fel nem jött, a morzsa pedig kívánatos színűre pirult a tetején, ami kb. 20 perc lehetett, vagy valami hasonló, ki számolja?

Szűk egy óra alatt az egészet betoltuk. Nem egy időigényes süti, az biztos. Ja, és eredetiben tejszínhab dukál hozzá, de a laktóz intoleranciánk nem engedi, a növényi spray változat pedig derogál. De a vaníliával, cukorral, tejföllel kikevert natúr krémsajt is biztos finom hozzá, anyaghányad a hideg sajttortánál, höhö.

Amarettós szilvás lepény

Ez amúgy egy anyaghiba (repedés), a szeme és az orra pedig a gőzkieresztő lyukak a tésztán.

Az úgy volt, hogy Eta még terhességünk idején említett négyzetméter szilvás lepényeket, a minap meg Ildi kommentelt négyzetméter almás pitéről, úgyhogy megkértem az uram, hogy volna szíves ezúttal szilvát is hozni a piacról, ha már. Még a magját is kifejtette gyerekfürdetés közben, a fürdőszoba szőnyegen ülve, míg én a kolbásszal töltött karajjal küzdöttem, de azt nem blogolom le, mert uncsi. Karaj, kolbász, szevasz. Különben is száraz lett. Nem úgy a pite!

Itt most jólelkűen megadom az anyaghányadot, mert sütinél muszáj, mert különben szükségszerűen elszúrja az ember Jamie Oliver szerint (aki engem is beparáztatott, ezért is nincsenek nekem saját süteményeim. Ellenben Ildit nem tudta rossz útra téríteni az angol, és az eredményt látva neki van igaza. Mármint Ildinek.) Ezzel pedig végtelen nagylelkűségemben az anyukám nagyra becsült és hangosan ünnepelt pite receptjét osztom meg veletek, kivéve töltelék, mert az mégis csak saját.

50 dkg liszt

15 dkg kristálycukor

1 mokkás kanál só

1 cs. sütőpor, 1 cs. vaníliás cukor

(ez összesen 5 szárazanyag, így lehet megjegyezni) Elegyít.

1 cs, (25 dkg) Rama, amivel össze kell morzsolni a szárazanyagokat,

2 tojás sárgája

és annyi tejföl, amennyitől összeáll a linzertészta.

Aztán fél órára hűtőbe kell tenni pihenni. Addig elkészülhet a töltelék, de nálunk nem, mert mi addig megettük a karajt vacsorára.

Pihentetés után tepsi méretűre kell nyújtani a tészta felét, és bele kell helyezni az alkalmatosságba az ismert technikával. Ha nem ismert a technika, kérésre megírom. Majd érintőlegesen meg kell szórni darával vagy prézlivel, elvileg ez szívja majd fel a gyümölcsből kisülő levet, hiú ábránd. Aztán egyenletesen el kell osztani rajta a szilvát, megszórni 15 deka cukorral, és jó sok őrölt fahéjjal. És most jön a magic: jóóóól megcsöpögtettem Amarettoval, mert úgy éreztem, hogy a szilvához menni fog a keserű mandula íz. Aztán be kell fedni a tészta másik felével, meg kell szúrkálni, hogy ki tudjon jönni a keletkező gőz, és be kell kenni egy tojással. Sütő, 170 fok, aranybarnaságig sütni. Érdekes, még a Pé is megevett belőle fél négyzetmétert, pedig ő nem is szereti annyira a gyümölcsös édességeket.

Hideg sajttorta

Megint egy sajttorta Ildi recepttárából, pénteken megkínált vele, a férje meg főzött hozzá egy tuti kávét, azóta nagyon sokat gondolok arra a vendégségre, különösen a sajttortára. Azt azért mindig sejtettem, hogy Ildiék szeretnek és tudnak is élni, na de ennyire?! Szerencsére gyorsan elkértem a receptet.

Ugyanaz, mint Ildi másik sajttortája, amit sütni kell, csak ki kell belőle hagyni a tojást, így ezt nem kell megsütni, ennyi.

Na jó, szóval a recept. Öt deka vajjal aprítógépben össze kell dolgozni valamennyi kekszet, én még mindig a Győri zabkekszével dolgozom, Ildi pedig egy diétás spanyol keksszel, sine azucár, vagyis cukormentes, mindegy. A vajas kekszet bele kell nyomkodni a sütiforma aljába, ez itt most bármi lehet, mert ugye nem fogjuk megsütni, tortaforma, kis tálkák, jénai, akármi. Aztán 60 deka tescós natúr krémsajtot, 15 deka kristálycukrot (fruktózt, barna cukrot, akármit, ami finom édes), fél (egy) rúd vanília belét, meg némi habbá vert tejszínt össze kell dolgozni homogénre és rá kell egyengetni a kekszalapra, hűtő, kész. A tetejére áfonyaöntet, áfonya cukros lében, lekvár, ilyesmi kerül bőven.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy abból, amit én ettem, a tejszínhab kimaradt, némi joghurt került bele, de nem vált kárára. Az enyémbe meg tejföl, és most fáradozásaim jutalmául, hogy leblogoltam nektek (ti. megosztottam a tutit), megyek és betolok még egy szeletet az anyósom-féle málna-ribizli lekvárral. Kb. öt perc volt megcsinálni, és mivel az anyagok a hűtőből kerültek elő, így a hőmérséklete és az állaga is rögtön jó, azonnal fogyasztható.