Reteklevél pesto

Évekkel ezelőtt olvastam ezt a receptet Fűszeres Eszternél, és elhatároztam, hogy hülyeség. Már miért ennék én reteklevelet, amikor az nyúlkaja? Én elhiszem, hogy satnyul az élelmiszerek minősége, de ennyire azért nem lehet rossz a helyzet. Tessék télen minden héten bevásárolni öt kiló fagyasztott zöldséget, és ha mind elfogy a következő heti teszkólátogatásig, akkor tavasszal sem kell legelni, marad nafta elég. Legvégső esetben meg még mindig ott a medvehagyma. Na de ma olyan szép, nagy levelű retkeket láttam a piacon, hogy rögtön vettem két csomót, öööö.... kipróbálni a reteklevél pesto-t, mert hát azért csak megragadt valamiért az agyamban. Végül is a clafoutis*-ra is azt mondtam, hogy hülyeség, aztán tíz perc alatt tolta be a család az egészet. Lássuk.

A retekről ma nem beszélünk, annak nem volt íze. Két dologra tudtam gondolni, miközben ettem, az egyik, hogy valami tápoldatban nőtt, petri csészében, a másik pedig, hogy az összes erejét és ízét a levélnek tartogatta. Az első elmélet akkor látszott megdőlni, amikor észre vettem hogy ezek a levelek földesek, de nem kicsit. Sebaj, tudom ám én, hogy hogyan kell megmosni a földes leveleket, mint sóska, spenót, és a többi. Két nagy tál kell hozzá. Az egyikbe vizet kell engedni, bele kell tenni lazán a leveleket, jól meg kell lötybölni, aztán át kell szedni a másik tálba, miközben hagyjuk lecsorogni, mert az is magával visz egy csomó földet. Vízleöntéssel próbálkozni ugyan lehet, de csak azért, hogy rájöjjön az ember a saját kárán is, hogy mennyire fölösleges, a homok ugyanis ottmarad az edény alján, így sose szabadulunk meg tőle. Szóval átszedés. Aztán az átszedett levelekre kell vizet tölteni, lötyböl, átszed, közben csorgat, másik tál kimos. Ezt kell ismételgetni oda-vissza, amíg olyan víz nem marad az edényben, amit már meginnánk. Amíg a víz zavaros vagy darabos, addig a levél koszos, főzésre alkalmatlan. Szar meló, de ezt is el kell végezni valakinek, márpedig reteklevelet nem fogunk kapni téglába fagyasztva, fillérekért. Öt deka körül már érdemes nekilátni.

Én nem igazán követtem a Fűszeres Eszternél megadott arányokat, mert nem akartam öt deka parmezánt elb*ni egy kétes kimenetelű dologra, ezért fele mennyiséget akartam csinálni, de ez út közben kiment a fejemből, ezért úgy állt össze a recept, hogy a levél, a dióféle, meg a parmezán végül a megadott mennyiség lett, az olívaolaj és a fokhagyma pedig a fele, de nem panaszkodunk, mert elégedettek vagyunk a végeredménnyel. Szeretjük, megtartjuk. Ja, és az összetevőket se követtem le Fűszeres Esztertől, mert én nem fogok Lajta sajtot tenni pesto-ba, meg mandula se volt éppen itthon, se snidling, de az utóbbit nem is kívánta. Hát szóval csináltam egyféle reteklevél pesto-t. Emellett üzenem bármelyik múzeumnak, hogy nyugodtan elviheti a trendi blendert, mint teljességgel használhatatlan használati tárgyat, húsz év múlva már biztos lesz muzeális értéke, ilyen berendezési tárgyak voltak, amikor a high-tech volt a divat a konyhákban. Én több esélyt nem szeretnék adni neki.

Recept:

5 dkg hónaposretek levél (kb. két csomóról jön le ennyi)
5 dkg parmezán
1 gerezd fokhagyma
0,75-1 dl extraszűz olívaolaj
2-2 dkg dió és törökmogyoró
elméletileg sóbors, de én nem tettem bele, nem is hiányzott

A dióféléket szárazon megpirítom egy serpenyőben, amíg illatozni nem kezdenek, majd nagyjából ledörzsölgetem a barna héjukat. Aztán mindent belevágok a trendi blenderbe egy kisfazékba, belenyomom a botmixert, és simára turmixolom. Meg van még a kutteres módszer, az lesz az igazi. Kész. Én spagettire tettem, a Pé odavolt érte, meg én is.

* A clafoutis-t még azért is szeretjük, mert a francia változatban így hívják Eperke kutyáját, Sütit. Édesen kacagtunk Borcsival, amikor felfedeztük.

Olasz kaja

Ezt a sokat mondó, sőt mindent eláruló címet találtam ki a mai vacsorának. Parmezános palacsinta forró húslevessel leöntve. Ez egy létező étel, bármilyen furcsa is, pár hónapja olvastam a Narancsban a receptjét a Chili és Vaniliától, és mivel könnyen megjegyezhető, igen, kell hozzá palacsinta, parmezán, meg húsleves, ezt még én se felejtem el, valamint éppen minden volt hozzá itthon*, gondoltam, megcsinálom.

Nem cifrázom. Süssünk palacsintát. Forrósítsuk meg a vasárnapi ebédről maradt húslevest. Töltsük meg reszelt parmezánnal a palacsintákat, tekerjük fel annak rendje és módja szerint, tegyük belőle kettőt egy mélytányérba, majd merjük rá a forró levest, hogy felolvassza a parmezánt. A neve amúgy Scrippelle M' Busse, tisztára, mint valami kongói majombelsőség ételnek, úgyhogy gondoltam, ezzel nem tudom eladni ezt a postot. Igaz, a helyette kitalált címmel sem (LD kedvéért), de ez már csak egy ilyen kajablog, nem török olvasottságra, viszont dokumentálok.

A desszert túró rudis palacsinta volt.

*leszámítva az egész tojásokat, mert az utolsó kettőnek a sárgáját tegnap belesütöttem a farsangi fánkba**, a fehérjéket meg eltettem, mint mindig, három napra a hűtőbe, csak azután dobom ki, ami tiszta szerencse, mert most kiderült, hogy a tojásfehérje éppen jól megköti a palacsintát, valamint most már tudom, hogy mit kell csinálni velük, úgy értem, a lefolyóba küldésen kívül.

** azt azért nem dokumentálom, mert már megvolt egyszer, és mégis csak most jöttem rá, hogy milyen egyszerű, és milyen gyorsan kész.

Fotó a fánkról készült:

Cantucci kávéhoz

Akkor láttam életemben először cantuccit, amikor a harmadik randinkon a Pé beállított egy szépen felszalagozott csomag valamivel, és hozzá olyan arcot vágott, mintha egyenesen a Costesből hozatta volna a vacsorát fehér kesztyűs pincérek által felszolgálva. Aham, finom, mondtam kissé bizonytalanul, miután beleharaptam, majd gondolatban felidéztem a fogorvosom telefonszámát, kemény volt mint az állat. Mert persze, mivel este volt az a randi, kávét már nem ittunk, így nem volt mibe mártogatni, magában meg  a cantuccival szöget lehet verni a falba. Aztán eltelt egy hétvége, a Pé nem jelentkezett, úgyhogy az egész csomag sütit betoltuk az anyuval, immár a helyes technikával, kávéba mártogatva, mert IQ-ból rájöttünk, hogy azt úgy kell. Aztán a Pé továbbra se jelentkezett, majd kirúgott, úgyhogy már nem is bántam annyira, hogy megettük a cantucciját, még röhögtem is egy kárörvendőt a markomba, amikor később, amikor már olyanná vált a nexus, hát végül is összeházasodtunk, mindegy, mondta, hogy ez a húszdekás csomag cantucci kétezerhétszázba került a nem tudom milyen puccos helyen. Megérdemelted baszki, minek rúgtál ki. Úgyhogy legközelebb már csak az előnászutunkon, Velencében ettünk cantuccit, kávéhoz, valami Szent Márk térhez közeli kiülősben, és azóta se. Ma viszont igen, mert sütött a Pé.

Először is be kell gyújtani a sütőt, és fel kell melegíteni 180 fokra. Majd

2 egész tojást és még 2 fehérjét (igen, rántotta lett a vacsora) ki kell keverni

2 dkg olvasztott vajjal, és

15 dkg cukorral, míg jó fehér nem lesz, és ilyenkor bele lehet reszelni

egy narancs héját is, de jól megmosni ám előtte! Közben a kukta kiméri és összekeveri a százazanyagokat, vagyis

25 dkg liszt

kevés só

némi fahéj

fél cs. sütőpor.

Aztán a szárazat meg a nedveset ügyesen elegyítjük, belekeverünk

20 deka egész mandulát, majd pedig két szép hurkát formázunk a masszából, és belehelyezzük a sütőpapírral kibélelt tepsinkbe, ami urbánus nevén sütőlap.

Harminc percig kell sütni, aztán fel kell szeletelni 45 fokban olyan 1-2 centi szélesre, és így vissza kell tenni még egy kicsit szikkasztani olyan 10 percre. Kihűt, dobozba tesz, alkalomadtán kávéba mártogatva megesz. Jó sokáig eláll állítólag, de ez nálunk nem szempont.

Üzenem a puccos helynek, amelyik 2700-ért adott húsz dekát, hogy ennek az árnak a harmadából kijön egy kiló. De ezt ők is tudják nyilván. A munkaigény olyan tíz perc, szóval nem egy aranygaluskáról beszélünk, ezt se lehet kiszámlázni 2700-ért. Csak arra tudok gondolni, hogy ez egy szerelemtől vak férfi gyönyörű és kápráztató ajándéka volt, bár ennek némileg ellentmond a két nappal későbbi kirúgatásom. Rejtély van, cantucci van, boldogság van. És még fotó is van. 

Ruccola pestós tészta

Mondtam én mindig, hogy Borcsi egy ínyenc kisgyerek, én tizennyolc voltam, amikor először meg tudtam enni a camembert-ből a penészes részt is, ő meg másfél évesen már lelkesen falatozta, merengtem nosztalgikusan a reggelinél, és ebédnél megint ráerősített a már-már előítéletté fajuló elméletemre.

Most ugyanis, hogy itt a kánikula, egyféleképpen tudom elképzelni az ebédet: hogy házhoz hozatom, de semmiképpen sem kell érte a tűzhely mellett állni. Úgyhogy tésztát csinálok valamivel, fölteszem főni, otthagyom, majd a zacskón olvasható használati utasításban megadott percek, plusz kettő múlva, mert mi úgy szeretjük, visszamegyek, és leszűröm. Aztán teszek rá valamit, ma például nekünk ruccola pesztót, ezúttal egyenesen üvegből, ami pedig a Culinarisból jött, de simán reprodukálható tescós alapanyagokból (ruccola, olívaolaj, kesudió, grana padano, só, bors, turmixol, kész), és még egy kis grana padano, meg még egy kis só jár rá a tányéron, finom.

Gondoltam, ezzel nem sokkolnám Borcsit, a ruccola azért elég markáns ízű növény, még akkor is, ha az olívaolaj sokat enyhít a karakterén. Így aztán az ő spagettijére darált törökmogyorót szórtam (Aldiban alapcikk), meg némi porcukrot, és egy marék feketeáfonyát. Szerintem isteni finom lett*, de Borcsi nem ette, hanem először felfalta Ákos üveges bébitökfőzelékét, aztán betolt egy kistányérral a ruccola pesztós verzióból.

* mi pedig megettük a Pével desszertnek a mogyorós-áfonyás tésztát, azóta is arról álmodom.