Mondtam én mindig, hogy Borcsi egy ínyenc kisgyerek, én tizennyolc voltam, amikor először meg tudtam enni a camembert-ből a penészes részt is, ő meg másfél évesen már lelkesen falatozta, merengtem nosztalgikusan a reggelinél, és ebédnél megint ráerősített a már-már előítéletté fajuló elméletemre.
Most ugyanis, hogy itt a kánikula, egyféleképpen tudom elképzelni az ebédet: hogy házhoz hozatom, de semmiképpen sem kell érte a tűzhely mellett állni. Úgyhogy tésztát csinálok valamivel, fölteszem főni, otthagyom, majd a zacskón olvasható használati utasításban megadott percek, plusz kettő múlva, mert mi úgy szeretjük, visszamegyek, és leszűröm. Aztán teszek rá valamit, ma például nekünk ruccola pesztót, ezúttal egyenesen üvegből, ami pedig a Culinarisból jött, de simán reprodukálható tescós alapanyagokból (ruccola, olívaolaj, kesudió, grana padano, só, bors, turmixol, kész), és még egy kis grana padano, meg még egy kis só jár rá a tányéron, finom.
Gondoltam, ezzel nem sokkolnám Borcsit, a ruccola azért elég markáns ízű növény, még akkor is, ha az olívaolaj sokat enyhít a karakterén. Így aztán az ő spagettijére darált törökmogyorót szórtam (Aldiban alapcikk), meg némi porcukrot, és egy marék feketeáfonyát. Szerintem isteni finom lett*, de Borcsi nem ette, hanem először felfalta Ákos üveges bébitökfőzelékét, aztán betolt egy kistányérral a ruccola pesztós verzióból.
* mi pedig megettük a Pével desszertnek a mogyorós-áfonyás tésztát, azóta is arról álmodom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése