A világ legfinomabb medvehagyma pestója

Volt már itt egy medvehagyma pesto, kár volt, mert utána évekig, konkrétan két évig azt hittem, hogy a medvehagyma pesto, hát finoman szólva is csak a szükség által létre hozott étel, amit a kora tavaszi vitaminhiány kényszerít ki. Zöldnek zöld, alkalmasnak végül is alkalmas, az íze viszont, hát, rossz. Csíp, meg olyan izé, szóval semmi jó nem volt benne.

Ez viszont itt maga a tökély lett, nem is töröm a fejem másik jelzőn. Még óda is született hozzá (igaz, én hisztiztem ki), a kommenteket kell olvasni. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mégis mit lehetne a csípős verzióval kezdeni, hogy finom legyen, még jó, hogy a Pé nem tágított, ragaszkodott a pestójához, úgyhogy muszáj volt valamit kitalálni. Aztán a reteklevél pesto hozta meg az áttörést, fel kell ütni a medvehagymát valami nem csípős zölddel. Aztán már, hogy itt a szubalpin klímán vadon terem a medvehagyma, gondoltam, csapjunk bele, túl nagy kockázat nincs benne, leszámítva a parmezánt kilónként hatezerért, de hát úgyse kell bele egy kiló, medvehagymával meg teli a hűtő.

Recept:

2 csomó hónaposretek zöldje
3 marék/csokor medvehagyma, ami marha sok, de lehet több is, meg kevesebb is, mindegy
10 dkg törökmogyoró
10 dkg parmezán
extraszűz olívaolaj, amennyit felvesz, én olyan 2 dl-re tippelem, amit rácsorgattam, de inkább több volt.

A zöldeket alaposan megmossuk, lecsöpögtetjük, hozzáadjuk a többi hozzávalót, és összebotmixeljük. Közben hangosan anyázunk, párszor a leégetés szélére kerül a botmixer, ilyenkor egy kicsit beolajozzuk a pestónkat további extraszűz olívákkal, és pihenünk mindannyian. Közben azon töprengünk, hogy a botmixer feltalálása előtt eredetileg mivel készítették a pestót az olasz mammák, de a késsel vagdosásnál jobb nem jut az eszünkbe, vö. darabos padlizsánkrém vs. turmixolt.

Amikor az eredmény nagyjából homogén lesz (nem kell az túlzásba vinni, csak ne legyenek benne egész medvehagymák. Mogyorók lehetnek, az ajándék) üvegbe tesszük, közben kiveregetjük belőle a buborékokat. A tetejére kerülhet még egy kis extraszűz, hogy elzárja az oxigént. Hűtőben sokáig eláll.

Spagettire kell tenni úgy, hogy bekenje a tésztát, adagonként (tíz deka száraztészta) egy szűk evőanálnyi elég, vagyis jó sokáig kitart ez a mennyiség. Sót nem hiányolt. A Pé rend szerint még kap rá egy csomó parmezánt, én nem, mert a 90 napos diétába simán beépítem szénhidrát napokon (a zsír nem fehérje, se nem keményítő, és nem szénhidrát, vagyis semleges, mehet mindennap. A levél saláta, ahogy a mogyoró is, amennyi parmezán meg az egy evőkanál kész pestóban van, az nem borít semmit.)

Fotó nincs, mert megettem. Nem a fotót.

Reteklevél pesto

Évekkel ezelőtt olvastam ezt a receptet Fűszeres Eszternél, és elhatároztam, hogy hülyeség. Már miért ennék én reteklevelet, amikor az nyúlkaja? Én elhiszem, hogy satnyul az élelmiszerek minősége, de ennyire azért nem lehet rossz a helyzet. Tessék télen minden héten bevásárolni öt kiló fagyasztott zöldséget, és ha mind elfogy a következő heti teszkólátogatásig, akkor tavasszal sem kell legelni, marad nafta elég. Legvégső esetben meg még mindig ott a medvehagyma. Na de ma olyan szép, nagy levelű retkeket láttam a piacon, hogy rögtön vettem két csomót, öööö.... kipróbálni a reteklevél pesto-t, mert hát azért csak megragadt valamiért az agyamban. Végül is a clafoutis*-ra is azt mondtam, hogy hülyeség, aztán tíz perc alatt tolta be a család az egészet. Lássuk.

A retekről ma nem beszélünk, annak nem volt íze. Két dologra tudtam gondolni, miközben ettem, az egyik, hogy valami tápoldatban nőtt, petri csészében, a másik pedig, hogy az összes erejét és ízét a levélnek tartogatta. Az első elmélet akkor látszott megdőlni, amikor észre vettem hogy ezek a levelek földesek, de nem kicsit. Sebaj, tudom ám én, hogy hogyan kell megmosni a földes leveleket, mint sóska, spenót, és a többi. Két nagy tál kell hozzá. Az egyikbe vizet kell engedni, bele kell tenni lazán a leveleket, jól meg kell lötybölni, aztán át kell szedni a másik tálba, miközben hagyjuk lecsorogni, mert az is magával visz egy csomó földet. Vízleöntéssel próbálkozni ugyan lehet, de csak azért, hogy rájöjjön az ember a saját kárán is, hogy mennyire fölösleges, a homok ugyanis ottmarad az edény alján, így sose szabadulunk meg tőle. Szóval átszedés. Aztán az átszedett levelekre kell vizet tölteni, lötyböl, átszed, közben csorgat, másik tál kimos. Ezt kell ismételgetni oda-vissza, amíg olyan víz nem marad az edényben, amit már meginnánk. Amíg a víz zavaros vagy darabos, addig a levél koszos, főzésre alkalmatlan. Szar meló, de ezt is el kell végezni valakinek, márpedig reteklevelet nem fogunk kapni téglába fagyasztva, fillérekért. Öt deka körül már érdemes nekilátni.

Én nem igazán követtem a Fűszeres Eszternél megadott arányokat, mert nem akartam öt deka parmezánt elb*ni egy kétes kimenetelű dologra, ezért fele mennyiséget akartam csinálni, de ez út közben kiment a fejemből, ezért úgy állt össze a recept, hogy a levél, a dióféle, meg a parmezán végül a megadott mennyiség lett, az olívaolaj és a fokhagyma pedig a fele, de nem panaszkodunk, mert elégedettek vagyunk a végeredménnyel. Szeretjük, megtartjuk. Ja, és az összetevőket se követtem le Fűszeres Esztertől, mert én nem fogok Lajta sajtot tenni pesto-ba, meg mandula se volt éppen itthon, se snidling, de az utóbbit nem is kívánta. Hát szóval csináltam egyféle reteklevél pesto-t. Emellett üzenem bármelyik múzeumnak, hogy nyugodtan elviheti a trendi blendert, mint teljességgel használhatatlan használati tárgyat, húsz év múlva már biztos lesz muzeális értéke, ilyen berendezési tárgyak voltak, amikor a high-tech volt a divat a konyhákban. Én több esélyt nem szeretnék adni neki.

Recept:

5 dkg hónaposretek levél (kb. két csomóról jön le ennyi)
5 dkg parmezán
1 gerezd fokhagyma
0,75-1 dl extraszűz olívaolaj
2-2 dkg dió és törökmogyoró
elméletileg sóbors, de én nem tettem bele, nem is hiányzott

A dióféléket szárazon megpirítom egy serpenyőben, amíg illatozni nem kezdenek, majd nagyjából ledörzsölgetem a barna héjukat. Aztán mindent belevágok a trendi blenderbe egy kisfazékba, belenyomom a botmixert, és simára turmixolom. Meg van még a kutteres módszer, az lesz az igazi. Kész. Én spagettire tettem, a Pé odavolt érte, meg én is.

* A clafoutis-t még azért is szeretjük, mert a francia változatban így hívják Eperke kutyáját, Sütit. Édesen kacagtunk Borcsival, amikor felfedeztük.

Ruccola pestós tészta

Mondtam én mindig, hogy Borcsi egy ínyenc kisgyerek, én tizennyolc voltam, amikor először meg tudtam enni a camembert-ből a penészes részt is, ő meg másfél évesen már lelkesen falatozta, merengtem nosztalgikusan a reggelinél, és ebédnél megint ráerősített a már-már előítéletté fajuló elméletemre.

Most ugyanis, hogy itt a kánikula, egyféleképpen tudom elképzelni az ebédet: hogy házhoz hozatom, de semmiképpen sem kell érte a tűzhely mellett állni. Úgyhogy tésztát csinálok valamivel, fölteszem főni, otthagyom, majd a zacskón olvasható használati utasításban megadott percek, plusz kettő múlva, mert mi úgy szeretjük, visszamegyek, és leszűröm. Aztán teszek rá valamit, ma például nekünk ruccola pesztót, ezúttal egyenesen üvegből, ami pedig a Culinarisból jött, de simán reprodukálható tescós alapanyagokból (ruccola, olívaolaj, kesudió, grana padano, só, bors, turmixol, kész), és még egy kis grana padano, meg még egy kis só jár rá a tányéron, finom.

Gondoltam, ezzel nem sokkolnám Borcsit, a ruccola azért elég markáns ízű növény, még akkor is, ha az olívaolaj sokat enyhít a karakterén. Így aztán az ő spagettijére darált törökmogyorót szórtam (Aldiban alapcikk), meg némi porcukrot, és egy marék feketeáfonyát. Szerintem isteni finom lett*, de Borcsi nem ette, hanem először felfalta Ákos üveges bébitökfőzelékét, aztán betolt egy kistányérral a ruccola pesztós verzióból.

* mi pedig megettük a Pével desszertnek a mogyorós-áfonyás tésztát, azóta is arról álmodom.