2014. március 22., szombat

Lekváros puliszka

Már megin' igazam volt, ismét bebizonyosodott ugyanis, hogy tök fölösleges a világ kajacsodáit a gyerekeim elé hordani, meg fél napokat a konyhában tölteni az ügy érdekében, mert pont olyan jól elvannak a legegyszerűbbekkel is, sőt, azokat még meg is eszik, magic.
Az történt, hogy végtelen lustaságomban elhavazottságomban lusta voltam krumplit pucolni a pörkölt alá, helyette inkább puliszkát főztem, amit sznobishék polentának mondanak, de attól még puliszka az, nekem elhihetitek.
Egy bögre kukoricadara, két bögre forró víz, némi só, habverővel csomómentesre egyengetni, főzni öt percig, és helló.
Amúgy tényleg nagyon finom volt a pöri alá, csak egy kicsit soknak bizonyult. Ma meg már ebéd után beígértem desszertnek a "valami csokit", lásd ugyanennek a bejegyzésnek az első mondata, csakhogy megláttam a kislábosba szorult tegnapi puliszkát, hopp, menümódosítás, lekváros puliszka lesz a desszert.
Kiborítottam egy tányérra a kislábosból, betoltam a mikróba egy percre, majd szépen felszeleteltem, amitől olyan lett, mint egy torta, de leginkább mint egy szép, sárga, kerek sajt. Lelki okok miatt szórtam rá vaníliás porcukrot (mindig, amikor vanília kell valamibe, a kikapart hüvelyt belehelyezem a porcukor tartóba, kiválóan elvégzi a feladatát), és kanalaztam rá a Nagymama szamócalekvárjából.
És további lelki okok miatt, mintegy meggyőzésül még szórtam rá porcukrot, mert magam sem gondoltam volna, hogy Ákos a rendes ebéd után hipp-hopp eltüntet egy szeletet. Aztán kér még egyet, meg még egyet, meg még egyet, végül összesen öt szelet puliszkát pakolt a szájába szépen, akkurátusan, szabályosan, villával. Mi meg csak néztünk elképedve.
Szóval a szamócalekváros puliszkát ezennel felvesszük a családi recepttárba.
Borcsi is evett egy szeletet.

2 megjegyzés: