Az volt a terv, hogy úgy kezdem ezt a posztot: az volna az igazi, ha azt írhatnám, hogy áthívtam a szomszéd nénit, aki némi lenéző mosollyal szívességből elvágta nekem egy csirke nyakát, hiába, ezek a mai fiatalasszonyok már azt se tudják, hogy mit kell kezdeni egy csirkével. De én, nem törődve a néni arckifejezésével, mégis jól érezném magam, mert igazi, finom tanyasi csirkét sütnék ebédre a családomnak.
Aztán elkezdtem konyhakészre dolgozni a bontott csirkét, amit a nagycsarnokban vásárolt a Pé, és elvetettem az ötletet, egyáltalán nem volna jó. Basszus, ennek az állatnak szőrös volt a hónalja, meg mindene, és ezer szerencse, hogy nem nekem kellett mondjuk a beleit kiontani és az értékes belsőségektől, úgy is, mint máj, zúza és hasonlókról leválasztani, mert akkor én hánytam volna. Úgyhogy jobb ez így, a szőrös, konyhakész, tápos ketreccsirke, egyenesen a Mátrixból. Igazából nem is ragaszkodom én már a húsevéshez, de ezt a receptet olyan szépen elterveztem, hogy ha már így alakult, akkor végre is hajtottam.
1 bontott csirke
20 dkg gomba
1 fej vöröshagyma
1 tojás
némi száraz kenyér
biovegeta
friss rozmaring és kakukkfű, de jó a szárított is, ám nekem csak friss van, szegény.
Felvágtam a hagymát kis kockákra, amíg lassan dinsztelődött az olíva és napraforgó olajon, megpucoltam és felvágtam a gombát. Aztán már együtt dinsztelődtek. Sóztam, borsoztam, vágtam rá jó sok rozmaring levelet és tépkedtem egy csomó kakukkfüvet is. Közben leforráztam két tk. biovegetát, és belehelyeztem olyan 15 deka kenyeret ázni. Aztán kinyomkodtam, és a gombával meg egy tojással összedolgoztam, majd betöltöttem az akkor már hisztérikusan szőrtelenített csirke bőre alá meg a hasüregébe, meg ahol helyet találtam. Aztán sóztam, és a szokásos módon megsütöttem. Krumplipürével tálaltam.
A gyerekem meg az uram vidáman eszegette, én meg valahogy már nem is szeretem annyira az állatokat megenni, bár a tudósok újabban mégis ezt javasolják, mert túl nagy az ökológiai lábnyomuk. Tiszta Swift. Persze tényleg van valami felháborító abban, hogy egy kedvtelésből tartott német juhász, plusz egy macska kb. annyit eszik, amennyiről egy fejlődő világbeli ember csak álmodik nyálcsorgatva, korgó gyomorral.
Meg szerintem kognitív disszonancia is, hogy hú, de szeretjük az állatokat távolról, urbánusan, mint aki még sose járt csirkeszaros baromfiudvarban, ám végtelen szeretetünk ellenére, ha csak melle húsa formájában látjuk, simán megesszük a csirkét. Még azon az áron is, hogy szar az íze. Mert a jóízű csirkének nem csak melle húsa van, hanem lába is meg zúzája és bele. Én mindig is mondtam, hogy ez nem egy gasztroblog, hanem konyhai csetlés-botlások gyűjteménye.
Aztán, mielőtt kijelölném magam a napi erény bajnokának, kolbász formájában pl. én is képes vagyok tökéletesen megfeledkezni arról, hogy ez bizony egy saját belébe vissaztuszkolt, fűszerezett malac itten a tányéromon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése